Míg egy kislányból felnőtt nő lesz. Ennyi időt töltött velünk Cuki.
Menhelyi tacsi, életkora ismeretlen. 7 éves kisgazdihoz érkezett, és 18 éves ifjú hölgytől búcsúzott. Mindig mosolygott, rendesen rácáfolt a „köcsög tacskó” sztereotípiára, mindenkihez alkalmazkodott. Zsengébb lánykorában azért tüzes menyecske volt, rámorgott a szomszéd malamutra, megvédte a kajáját a kaukázusi keveréktől és a bokszertől. Csak kivillantotta az ínyét, és azok nem mertek vele packázni. A cicákat kedvelte, bár az agyukra ment. A vacsoraasztalnál hihetetlen falzett hangokon tudott énekelni egy-egy leeső falatért. Amikor hazaértünk, elmesélte a kalandjait – büszkén végigszökdécselt azokon a helyeken, ahol aznap gyíkot talált.
Beöltöztetve is békésen tűrte a szerepeket, amit a pici lány osztott rá.
Később a kiskamasz barinőjének lenni már nem volt annyira stresszes.
Túlélte a tacskóbénulást, egyszer a lórúgást is, egy idegen cica kicakkozta a fülét, de ő csak billegett föl-le a csattogó lepkefüleivel hosszú éveken át. Aztán megöregedett. Először a hallása ment el teljesen, nem ugatott soha többé. Ahogy telt az idő, egyre furcsább dolgai voltak. Nem ismert meg bennünket, koordinálatlan lett a mozgása, beszorult mindenhová, leesett mindenhonnan, levert mindent, elmúlt a szobatisztasága. Szemmel kellett tartani mindig, de szerencsére folyton körülöttünk lábatlankodott, nem ment messzire. Egészen az utolsó napig. Nekivágott ő is az erdőnek, mint Bugi, és nem jött vissza többé.