Amikor a sziklaszilárd támaszt nyújtó férfiember úgy jön be a reggeli terepszemléről, hogy „ezt azért nehéz feldolgozni”, akkor a nő gyomra minimum összerándul. A kudarcokról mindig nehéz beszámolni, de tök felesleges önáltatás és képmutatás lenne egy rózsaszín ködöt pingálni a tanyasi élet köré, miközben sírás és kínlódás is van benne bőven. Én nem tudom, ki olvassa ezt most, de amúgy magunknak írogatunk főleg, és gyakran nosztalgiázunk mosolyogva-kacarászva. Nohát ezen később sem fogunk tudni mosolyogni, de hiszem, hogy a megoldást megtalálva jó lesz visszatekinteni a mélypontokra is, hogy igazán értékeljük a sikert.

A baromfikérdés kezdettől fogva súlyos keresztünk, itt már volt szó erről. Egyik évben 36 kiscsirkéből négyet hagyott nekünk a héja. Imádott nálunk reggelizni, törzsvendég lett, á la carte választott. A náddal fedett tyúkudvar tetején elegáns manőverrel célozta be a valószínűtlenül kicsi réseket. Amikor pedig már pár centis rácsba bugyoláltuk a kicsiket, és megenni nem tudta, azért benyúlt és megfojtott egyet, miközben a középső karmát szerintem felfelé mutatta (bár tisztán nem láttam, csak gondolom). A Köcsög Héja mellett, aki ugye nappal űzte az ipart, a Perverz Görény is vandálkodott éjjel. Vandálkodott, merazugye leveszi a fejeket. Ez a heppje. A testet ott hagyja a nyavalyás. Volt szerencsénk Vámpír Menyéthez is, ő a fejet rajta hagyja az áldozaton, neki a vére kell. Tanyahorror, nem?

Az otthonunk közben költözött kicsit, és a szárnyasokat a ház közelében akartuk tudni. Tó a libáknak, gazdag legelő, tyúkoknak jókora udvar, éjszakai szállás, újabb hatalmas erőfeszítések, atombiztosnak hitt kerítések.

A héja a fák között nem szeret, de új betolakodóval ismerkedtünk meg: jött a Ravaszdi. Új kihívások, új csalódások. Három tyúkot egyszerre vitt, és még csak azt sem tudtuk kideríteni, hol jött be. A méreten aluli libákat sem kímélte. Nosza, kerítés alá tégla, köré villanypásztor, fölé háló. Hehe, most gyere.

Nagyon rövid tűzszünet következett, és máris jött a menyét. Őt nem érdekelte sem a tégla, sem a háló, sem a pásztor. Gyilkolt kegyetlenül. (A lenti kép korhatáros.)

Nem az a probléma, hogy infrastrukturálisan kábé annyit költöttünk már baromfivédelemre, hogy abból még az unokáink is a legbióbb kapirgálós tenyészetekből származó húsféléket és tojást ehetnék életük végéig, hanem egyrészt a rengeteg befektetett munka, és még inkább a szívfájdalom. Utánajártunk, mások hogyan csinálják, mit tettek a régiek, de az a helyzet, hogy ennyire tömeges és ennyi irányból érkező támadással nemigen találkoztak a megkérdezettek. Mivel lovat, birkát, malacot és kutyamacskát fölöttébb sikeresen tartunk, adódna a megfejtés, hogy ezt a szárnyas kérdést el kéne engedni. Be kell látnunk, hogy alulmaradtunk egy olyan küzdelemben, amit a jóval régebb óta itt élőkkel vívunk, miközben a halál állandó jelenléte rádöbbent arra, milyen pirinyók vagyunk a teremtett világ élethalálharcában. De nem szeretnénk feladni. Nem fennhéjázásból nem adjuk fel (na már megint a héja). Hanem mert alapvetéssé vált – nemcsak a magánéletünkben, hanem a görényekkel való viszonyunkban is -, hogy szeretettel és tisztelettel sok konfliktus feloldható. Szeretni sztem nem fogjuk rókicáékat, de ha a szokásaikat megismerve és jobbára tiszteletben tartva kéredzkedünk be a pipikéinkkel az életterükbe, akkor talán még kialakulhat egy konszenzus. Bár ők ezt a szót talán nem használják, nem tudom.