A tölgy már akkor is öreg volt, amikor a tanyaszomszéd kerítéseként feszített nagy büszkén. Mindig megcsodáltuk. Az ódon darabok láttán valamiért folyton azt a hiábavaló kérdést akarjuk megválaszolni, hogy vajon mi mindent láttak már.
Állta a sarat, védte a területet. Idővel beszürkült, de nem bánta, elvégre kemény legény. Ifjú gazdái azonban megunták, fiatal akácra cserélték. Több se kellett nekünk, jelképes összegért elhoztuk a tölgy deszkákat. Éppen lóbeálló épült, annak kiváló falat képezett. Még szénaadagoló lik is lett.
A tűzifává válás veszélyének sötét fellege ugyan már nem lebegett az öreg tölgy felett, de előléptetésnek egyáltalán nem nevezhető a lóbeállós szerepkör. A kerítéses díszelgésnél jóval zaklatottabb időszak következett, pedig akkor még csak egy lovunk volt, a Linda. Rá viszont folyamatosan jöttek a szemét böglyök, feszt vakarózott oszlopokon, a beálló oldalán, mikor-hol.
Azért szépen gondját viseltük az öreg tölgynek, egészen addig, amíg kibővítésre, átépítésre nem került a lóbeálló. A falak cseréje is napirendre került, ezúttal szélezetlen akácból, de ez most pont nem is számít. Hiszen ezzel egyidőben új konyhabútor vált szükségessé! No hát ekkor vitte fel igazán a Jóisten az öreg tölgy dolgát, mert létezhet-e jobb alapanyag annál, aminek már eszébe sem jut módosítani a jól bevált formáján, nincs már kedve tekeredni semerre, csak boldog nyugdíjas éveit élné. Így aztán felkereste őt az ugyancsak nyugdíjas éveit taposó, erős köztiszteletnek örvendő lóbeállóbontó főszakértő, és nekiesett. Óvatosan, Nagyapa, kell még a motyó!
Eltelt ugyan pár hónap, mert közben irgalmatlan építési munkálatok zajlottak „odaát”, de csak-csak eljött az ideje annak is, hogy összepréselődtek a deszkák. A táblásítás és méretezés után szépen lecsiszolva felsorakoztak egy kis olajos kenegetésre – elsőként a fölső szekrényajtók. Az öreg tölgy széles mosolyra fakadt. 🙂
A kész szekrénysor képével adós maradok kicsi ideig, mert van még vele meló, de jön majd. Csudagyönyörű lesz. Éljen a riszájkling, éljen az öreg tölgy!