Hosszú idő után eljöttek újra. Hoztak kutyát, gyereket, csomagot, örültünk egymásnak szívből. Ők is olyanok, akiket ritkán láthatunk, de tudjuk folytatni a félbehagyott mondatot. Sok közös gondolat, hasonló szemlélet, mély érzések. Együtt elkészített, egyszerű ebéd, ládán ülve elrágcsálva. Közben felfedezni azt a teremtő erőt, ami most nem gyárat hoz létre a városban, hanem életet lehel a kenyérbe. Annyira egyformák és annyira mások vagyunk.

Voltak bőven ál-lomások, tévutak. Nekik is, nekünk is. Mennyi elesés, felállás, megbántás, megbocsátás, csalódás és öröm, szüntelen tanulás. Aznap a sétánkon csábítóan tárult elénk a kényelmes, széles út. Érthető, ha nem akartak velem leereszkedni a meredek, keskeny árokba. Az egyre jobban kipirosodó gyerekecske viszont ujjongva csatlakozott. Az út végén találkozunk! Az árok elkanyarodott, a kisember fáradhatatlanul cikázott, a mind jobban kibontakozó erdei mesevilág elvarázsolta. Csizmájával óvatosan toccsant a patak sekély vizébe, kíváncsian kukkantott be az elhagyott tanya udvarába, madarat próbált utolérni szárnyakat növesztve, az arcán a pirospozsga pedig nőttön nőtt.

A kanyargós ösvények összeértek végül, csakhogy a széles út látszólagos biztonságában ritka vendég a csoda. Nekik nehezebb letérni róla, mert hatalmasat álmodtak. Emberek százainak élete függ tőlük, nélkülük nem működik az a bonyolult rendszer, amit már nem is éreznek sajátjuknak. Hordoznak a vállukon olyanokat, akiket már nem kellene. Elfáradtak. Abban a másik világban bennük is ott él az ősi ösztön, ami hajt bennünket a forrás, a gyökerek felé. Mindenkiben ott él, de többnyire csak az űrt érezzük, és ezerféle dologgal próbálkozunk betömködni azt, amit pedig csak Isten és a teremtett világ tud betölteni.
 

Ahogy egyre jobban belefeledkezünk az adventi várakozás csöndjébe, mind hangosabbnak tűnik az üzenet: NE FÉLJ! Ha nem vagy a helyeden, ha elfáradtál, ne félj a csónakból kilépni. Tudsz a vízen járni, mert van, aki fogja a kezed – pont most ünnepeljük a szülinapját. Bár megremegett a civilizált világ, már tudjuk, hogy egyetlen dolog számít. Az a pirospozsga a gyerek arcán, semmi más. Ha érted, hogy abban minden benne van, akkor az igazi hitet is érted, és hogy miért kell hozzá a gyermeki lelkület. (Mt. 18:3) A természettel való egyesülés az első lépés, az már elő tudja csalni az eredendő boldogságot, és vele a pirospozsgát. Nem számít, hol tudunk a Teremtő közelében lenni. Nekünk a Zselic a világ közepe, nekik valahol máshol lesz. Bárhol lehet, ahol megteremtjük az isteni szövetséget újra.

Közeledik a legszebb ünnep. Legyen ez a megfáradtaknak egy új, szabad, pirospozsgás élet kezdete, amikor rá merünk lépni a keskeny útra, és hátra merjük hagyni a nagynak hitt álmokat.