Ezzel a tárggyal keresett meg levélben egy kedves család, utalva korábbi törekvéseinkre, amikor élelmiszer-önellátáshoz kapcsolódó közösségépítésre próbáltuk adni a fejünket. Ők is távolabbról jöttek volna körülnézni, beszélgetni, ahogy eddig oly sokan. Azért csak „jöttek volna”, mert az utóbbi időben picit elhatárolódtunk attól, hogy általunk szervezett módon, beszélgetésekre, találkozókra építve próbáljunk kapcsolódni hasonszőrűekkel – magyarán szólva nem akartuk, de ebben nincs semmi személyes, és nem is volt könnyű az irtó cuki megkereséstől elzárkózni.
Épp túl voltunk azon, hogy számtalan alkalommal csak beszéltünk és beszéltünk sokakkal arról, hogy mit és hogyan lehetne, majd szembesültünk azzal, hogy a gyakorlatba átültetve valami félresiklik. Ebben nyilván mi magunk is felelősek lehetünk, hibáztunk is valószínűleg.. de óhatatlan, hogy az ember keresi a kudarcok, csalódások okait.
Mindenesetre nagyon tanulságos időszak volt, miközben mi magunk is megmérettünk. Felbukkant itt minden, eltérő egyéniségek, különféle világnézetek, hitrendszerek, sértődés, megmondóemberek, számítók, ámítók, de mivel a cél közös, próbáltuk mindenkiben azt a kivételes tulajdonságot látni, ami előreviszi az ügyet – és saját magunkat is erre treníroztuk. Rengeteg értékes emberrel ismerkedtünk meg, ezt szögezzük le. De jöttek „turisták”, akik benéztek mindenhová, és soha többé nem láttad őket, csak az idődet vitték magukkal. Kedvesen ránk mosolygott a virtuálisan támadó csendes gyilkos, aki időnként tüzel egyet a csigaházából. Áldja az Isten őket is, terheket cipelnek. Náluk sokkal aggályosabbak a magukat nagynak gondoló, nyilvános szerepvállalók a témában. Velük kapcsolatban világossá vált, hogy a pénz és/vagy a hatalomvágy bizony a legigazabb törekvésekbe is beleböki a nagykést, és felszínre kerül a képmutatás. Így hát kiszálltunk a fősodratú ökoguruk bűvköréből is. Jöttek még a nagyot álmodók, akiknek a tettek mezeje ugyan ingoványos talaj, viszont elméleti kérdésekben otthon vannak, lehet tanulni tőlük. De próbálj csak meg leszervezni velük egy kalákát, szerinted eljönnek? Összességében a beszélgetős találkozóink summája lehetne a John Lennonnak tulajdonított gondolat, hogy míg a fogságban tartott madár a szabadságról DALOL, addig a vadmadár szabadon REPÜL.
És mivel mi inkább repülni szeretnénk, így történt, hogy egyfajta néma egyetértésben egyszer csak elengedtük ezt a „majd mi összehozzuk őket” törekvést. Ráadásul – ez most nagyképűen fog hangzani, de néha meg kell veregetni a saját vállunkat is – annyira jó csapat vagyunk családilag, annyi mindent felépítettünk saját erőből, hogy látszólag nekünk van a legkevésbé szükségünk erre az egész közösségi mizériára. Csakhogy az emberben zsigerileg benne van a valahová tartozás vágya, ezért félig-meddig ösztönösen történt az, hogy teljesen más alapokra helyezkedtünk.
Mi ez az alap? Egyszerűen tesszük a dolgunkat, és aki a közvetlen környezetünkben tevőlegesen becsatlakozik a kölcsönösség bármilyen módján, azt szeretettel látjuk. Felülről szervezkedés helyett organikus spontaneitás. Nem nevezzük nevén, hogy tehaversrác, mi most közösségépítünk, okés? Nem. Itt van ez a két liba, vidd el, aztán majd máskor te adsz valamit. Adni és adni. Nem balekok vagyunk, hidd el – megtapasztaltuk, működik. Bekerül minden egy hatalmas körforgásba, egy áramlásba, és az isteni rendezőelv szerint, akár áttételesen, de végül minden adomány visszahull, csak győzd kapkodni a fejed. Kialakult az a kör (és bővül!), akikkel ez sok felesleges szócséplés nélkül, kimondatlanul működik.
Fontos tisztázni, hogy ebben a körben nem elsősorban barátságra törekszünk, mert az egy újabb szint, és valljuk be, az esély arra, hogy valakivel mélyrehatóan lelkizni is és disznót vágni is lehet, hááát… Amúgy van ilyen, de ne ez legyen a szempont, nem kell bennünket szeretned. Sokkal fontosabb, hogy a kölcsönös nagyvonalúság elve alapján tudjon köztünk működni egy bizalmi szövetség, amiben a két fél nemhogy elégedett, hanem azt érzi, hogy bakker, már megint többet kaptam, mint amit adtam. Pedig nem, csak pont ettől működik.
Aki ezt a pár gondolatot hosszú idő után kigörgette belőlem és továbbgondolásra sarkall, az Takács-Sánta András. A közelmúltban a Világeleje c. kötetének kaposvári bemutatója, és előtte egy sütizős itthoni beszélgetés újra reményt adott, méghozzá – ahogy ő mondja – cselekvő reményt. Valamilyen formában valószínűleg mi is picit továbblépünk, ha sikerül. Úgy érzed, tenni szeretnél valamit egy „világeleje” küszöbén? András és csapata a Kiskozossegek.hu és a Kiutak.hu oldalakon oszt meg hasznos tudást, mely a bizonytalan jövőben egyre nagyobb létjogosultsággal bír. Érdemes elmerülni a témában, melynek helyi, kicsit elcsendesült szócsöveiként azért itt vagyunk. Itt vagyunk egymásnak.