A nagyfiaink közül életkorilag a hármas sorszámú egy szép napon fogott egy nagy halat. Azt elcserélte aranyhörcsögre, majd a hörcsögöt egy mobilra, és amikor a telóért egy kutyakölyköt kínáltak neki, berobbant az életünkbe Rió. Bokszerek között is a legidétlenebb példány, hatalmas szívvel, határtalan jóindulattal, nullához közeli IQ-val, szépnek nem mondható külcsínnyel. Labdázásban verhetetlen, néha már alig bírta szusszal a játékot az elcseszett orrszerkezete miatt, de nem jött le a lasztiról, kergette a végtelenségig. Minden állatságban benne volt mértéktelenül, néha legszívesebben faszenes vasalóval vágtam volna kupán, annyira idegesítő tudott lenni. Felzabált mindent, kiborított mindent, csattal lezárt hordót feszegetett fel a kutyakajáért, körbecsulázott mindenkit egy fejrázással, egy az egyben felfalta a szemeteszsákot, aztán persze napokig halálán volt. Ha egy csínytevés után megkérdeztük, ki csinálta ezt, hihetetlenül elszégyellte magát, és a földdel vált egyenlővé, de öt perc múlva megint csibészségen törte a fejét. Mindene a GAZDI volt, az egyetlen. Elhangzott a „szereti Aput”, és ugrott a nyakába (mondjuk anélkül is). Simire elégedetten cuppogott-csattogott a nagy lebernyeg pofájával, és ernyedten dőlt neki az ember lábának, nehogy azok a lábak elmenjenek valahová. A többi kutya simijét féltékenyen bojkottálta, a szeretetben nem osztozott, de átengedte a kajáját a tacskónak.

Sok száz más kutya mellett a Julius-K9 reklámpofija (bár itt inkább farpofija)

A tanyán ő is kénytelen-kelletlen pályát változtatott, és a reklámszakember házikedvencéből megpróbált juhászkutyává előlépni. Siralmasan teljesített, de a lelkesedésével kompenzált. Fogalma sem volt, mit kell csinálni… a birkák viszont egy idő után összerakták a képet, hogy ha felbukkan a bokszer és ide-oda pattog koordinálatlanul, akkor menni kell a helyükre. Így aztán végül ebben is hatékonynak bizonyult. Bárhogy igyekeztünk, nem tudtuk felhízlalni. Ő evett a legtöbbet, és ő volt a legsoványabb.

Riónak 9 év jutott. De azt boldogan töltötte. Aztán egy nyavalyás epilepszia miatt már nem volt a régi. Megkerestük azt, akit 25 év kutatással a háta mögött a legjobbnak tartunk a témában, majd akihez vészhelyzetünkben irányított. Köszönjük nekik azt az áldozatos munkát, amit tanúsítottak, és ez úton is köszönjük nekik a sok-sok megmentett életet is. Sajnos most nem jött össze. Hiányzol, Rió. Nekünk is, és a haveroknak is. Bugit féltjük, hihetetlenül szomorú… 15 éves macikánk nem érti. Tegnap óta már hiába hagyjuk véletlenül nyitva a kaput, nem lóg meg, nincs hozzá cinkostárs. Ég veled, Kutyika.

UPDATE: Bugikánk másfél hónappal később, december 7-én Rió után ment. Láttuk, ahogy távolodik az erdő felé, amerre azelőtt soha. Észrevett bennünket, de akkor még jobban szaporázta a lépteit. Persze reménykedtünk, hogy csak a korábban megszokott illegális kirándulás egy órácskára – de soha többé nem láttuk. Elment meghalni, ahogy az elefántok.