Vidéki vármegyeszékhely néptelen hangszerboltjában furcsa szerzet várja a hozzá betérőket. Edzőtermi plakátokon is érvényesülhetne gondosan kigyúrt, bőséggel tetovált alkatával – de nem dolgunk skatulyázni, vagy alaptalanul megkérdőjelezni emberünk muzikalitását a megjelenése alapján.

Késő nyári délután ötvenes férfi szállt ki lelakott terepjárójából az üzlet előtt. Most ugyan inkább vadásznak nézhet ki, de gyerekkora óta élete része a zene, miközben számtalan más területre is elkalandozott – de ez épp nem annyira számít. A tetovált végignézett rajta, és felajánlotta szolgálatait.
– Van nekem egy tangóharmonikám, kicsit rendbe kellene hozni – kezdte mondókáját a kuncsaft.
– Áhh, uram, akassza fel a falra, higgye el, jobban jár – legyintett a tetovált, kissé csalódottan, mert láthatóan ma sem köti meg élete üzletét.
– Nem akarom felakasztani.
– Nem? Hát akkor mi legyen? Örökölte? Nézze, biztos szép, régi darab, gyönyörködhet benne. Kár lenne kifizetni annyi pénzt, amennyit maga a hangszer sem ér. Fel kell küldenem Pestre, ott talán tudnak vele kezdeni valamit, de ne vegyen rá mérget. Nem éri meg, én mondom.
– Nem örököltem. Mostanában vásároltam. Igen régi, de szép állapotban van.
– Szép állapotban, mi? Hmm, ha maga mondja… Na jól van, majd hozza be valamikor, ránézek.
– Itt van a kocsiban.
– Na, hát akkor lássuk, de ne fűzzön hozzá nagy reményeket. – mondta a hangszerboltos, és nem szűnt meg arcán a sokat megélt fölényesség és a határozott remény, hogy hívatlan vendége minél előbb visszamegy oda, ahonnan jött.

A terepjáróból előkerült a táska, odabent a gazdája gyakorlott mozdulatokkal kibontotta, és teljes valójában feltárult a csodaszép tangóharmonika. A hangszerboltos álla pár oktávval lejjebb esett, és hirtelen megváltozott az arckifejezése.

– Óh, hát ez… Nos, ez azért bizony valóban szép állapotban van.
– Úgy ám, csakhogy van egy kis baja. Nem minden hang szól megfelelően.
– Szabad? Megnézhetem? – a fura hangszerész óvatosan kézbe vette a harmonikát, mert kezdte sejteni, hogy itt most nem az elmúlt évek szakmailag lehangoló statisztikája folytatódik, ez most valami más. Esetlen mozdulatokkal, egyenként nyomogatva a gombokat próbált néhány hangot kipréselni belőle. – Nem látom, hol a hiba. Tudja mit? – bizonytalanodott el. – Talán mégis csak szögre kéne ezt akasztani, nem gondolja? – de már nem volt teljesen meggyőződve az igazáról.
– Elkérhetem? – nyúlt a hangszerért tulajdonosa.

 

– Na látja, itt és itt…

Nem, egyáltalán nem látta tetovált barátunk. A meglepetéstől sem látni, sem hallani nem annyira tudott.

– Maga… Maga piszkosul ért ehhez a hangszerhez. De miért nem mondta? Na figyeljen, nem küldöm sehova, én ezt átnézem. De nem lesz meg a héten, nem baj? – és miután a tőle teljesen idegen szolgálatkészséggel még ki is kísérte a semmiből előbukkant csodabogarat, elmélázva nézett utána.

***

Update: Nem tudta megjavítani. Gazdája javította meg.

Update 2: Később Lady Supita is képbe került, azért ez megint más hangzás: