Az ellenségeskedés, a megosztottság nem vezet sehova. A két hete zajló háború ugyanúgy nem, mint a jobbos-balos, oltott-oltatlan vita. És soha nem vezetett sehova a roma-magyar ellentét sem. Szerencsémre gyerekkorom óta csak hírből ismerem a „szemét rohadt cigányokat”, helyettük mindig azokkal találkoztam, akik nem sokban különböztek tőlem vagy tőled, akadt köztük orvos, tanár, diáktárs, most pedig néhány külterületi szomszéd.

Lehet mondani megértően, hogy más kultúra, vagy épp lehet szidni is őket folyamatosan. Nem leszek képmutató, én is utálom néhány szokásukat – ahogy valószínűleg ők sem értenek sokszor bennünket. Megvan és mindig meg is marad egy pár lépés távolság, amit akkor sem tudnék áthidalni, ha foggal-körömmel akarnám, mert ők nem akarják. Nehezen fogadnak el bármit, beléjük égett, hogy akármit tesznek, mindig gyalázatos kisebbség lesznek. Akkor meg már úgyis mindegy, nem? Ha úgyis ezt gondolják rólam, miért ne legyek olyan? Elég durva spirál, ami születésük óta tekeredik. Közben pedig nehéz lenne ignorálni azt a sztorit, amikor ideköltözésünk előtt pár héttel a házunk vízóra aknájából valami error miatt erősen folyt a víz az útra. Fél órán belül ott voltak (tanulhatnánk abból, hogyan tudják percek alatt összerántani a közösségüket), majd egyikük leugrott az aknába, ahol derékig ért a víz, és elzárta a főcsapot. Jaa, hogy februárban? Igen.

Tavaly tavasszal szerveztük meg először a szemétszedést. Tele volt az erdő sokéves teherrel, tíz köbmétert zsákoltunk be. Teljesen tudatosan hívtuk meg azokat is, akik nagyobb eséllyel felelnek a hulladékért. Pontosan tudtuk, kik azok. Jöttek lelkesen, örültek, hogy bevonjuk őket valamibe. Idén az ő szemetük sokkal-sokkal kevesebb volt, így még inkább tiszta lelkiismerettel ajánlkoztak segíteni. Szeretik az én Szervező emberemet, mert észreveszi őket, mindig megáll velük pár szót váltani, vagy épp kölcsönösen segítenek egymásnak valami apróságban.

Egyetlen kivétel van, A Kivétel, az igazán notórius, fő-fő-fő és szerencsére távolabb lakó rendbontó, akit csak most idén hívtunk el. Mert hát eleve mindenki tart tőle, ő az a „húzzál innen, kiráz tőled a hideg” kategória, akiről mindenféle rémhírek keringenek, nem alaptalanul. A Szervezőt ez nem tántorította el, meghívta a közös melóba. Valljuk be, azért meglepődtünk, amikor 10 perccel kezdés előtt beállított.
Na, hát eljöttél?
Azt hitted, nem fogok, mi? Hát egy trógernek tartasz? – Pontosan tudta, hogy igen. Mit lehet erre válaszolni? Szabadkozni, hazudni? Mert hát csak különbek vagyunk mi annál, hogy erre egyenes választ adjunk, nem? …

Kapott egy stampedli pálinkát. Megindult egy párbeszéd, és pár órára elkezdődött valami közös dolog két ember között, akik nem is állhatnának távolabb egymástól. Szó nincs haverságról, de alkalmi vendégünk szedte a saját szemétkupacait, kesztyű nélkül, szó nélkül. Egyszer csak megjelent a felnőtt fia – kábé azért, hogy röhögjön rajtunk, vagy még inkább az apján, mert hát mindketten odatették magukat, ha erdőt kellett szennyezni.

A jó Szervező alapos. Nemcsak felderíti előre a munka mennyiségét, de egész évben átvizsgálja az újnak tűnő szemetet, bizonyíték után kutatva. Így történhetett, hogy az autónkból egyszer csak előkerült egy lejárt igazolvány. Mivel már volt olyan sejtése a Szervezőnek, hogy a Kivétel pereputtyához tartozhat az irat, a Tékozló fiú felbukkanása jó apropó volt elővenni.
Nem ismertek véletlenül olyat, hogy Kákalaki Vilhelmina?
Dehogynem, ő a feleségem, mermiagond? – kérdezi a Tékozló fiú.
Megtaláltam az igazolványát.
Jaaa, biztos a kislányunk dobta el, megkaphatom?
Nem. Nálam marad, mert nem elejtette valaki, hanem egy erdei szemétkupacban volt. Ha már így alakult, most nem teszünk feljelentést. De 300 méterre ott van három nagy konténer, legyetek szívesek elvinni odáig a szemetet, és ne az erdőben szórjátok el.

A magabiztos mosoly látványosan hervadt le a Tékozló fiú arcáról. Talán jövőre ő is beáll közénk, ki tudja.

No, hát ez az egész nem arról akar ám szólni, hogy milyen marhajó fejek vagyunk mi itt. És az is csak mellékhatás, hogy egyre tisztább a dombocskánk. Ami a lényeg: ismét bebizonyosodott – számomra is -, mennyire nem megoldás, ha csak a csigaházból köpködünk kifelé. Mélységesen elítélem mindazt, amit a Kivétel állítólag elkövetett, és erre nem mentség sem a hátrányos társadalmi helyzet, sem a nehéz gyerekkor, sem a pia. De ha valódi megoldást akarunk, akkor az nem az ellentétek elmélyítésében rejlik, hanem egy nagyon minimális párbeszédben.

Egy közös cél, csak néhány órára. Ennyi a záloga annak, hogy megtörjön a félelemmel vegyes viszolygás.

Az az érzésem, hogy jövőre még kevesebb szemét lesz, mint idén. A szentimentális énem azt mondja, hogy a jóra tanítás majd szép lassan célba ér, a racionális pedig azt, hogy a „feljelentés” szó nagyobb erővel bír. A végeredmény szempontjából mindegy is, nem?

Következő projekt lehet akár a fakereszt is. Lekezelni, rendbe tenni.