Súlya hatalmas, lábnyoma pici. Istálló bontásából származó, ősrégi téglákat túrtunk ki a föld alól. Az agyag helyből van, a samott és hamuzó rács a régi cserépkályhából mentve. Egyedül a két ajtó került pénzbe. A kályha – direkt nem nevezem sem tömegnek, sem téglának a viták elkerülése érdekében, döntse el ki-ki a képek és az ismeretei alapján – egy 50 négyzetméteres ház két legnagyobb helyiségének befűtésére hivatott, a válaszfalban terpeszkedik. Az „odaáti” másik kuckó kétéves tömegkályhájának elképesztő hatékonysága vett rá bennünket, hogy ez a házikó is megérdemel egy hasonlót. Ide elég volt 350 nagyméretű, de az adott falnyílás szerencsétlen mérete miatt annyit kellett vágni, hogy bár szép-szép ez a munka, újdonság meg minden, amit eddig még ugye soha, de a soronként 10 vágást a fene ott egye meg. Súlyát tekintve számoljunk a vágások miatt csak 300 téglával (alaphangon 4 kg / darab), 350 kiló agyaggal, nemtommennyi samottal, bőven tonna fölött lesz még száradás után is. Elkészítési idő (az ünnepeket is beleértve, amikor bő egy hétig a fű se nő, csak vendégek jönnek-mennek) egy hónap, persze minden más szokásos munka és karácsonyi albumrendelések mellett, napi néhány óra ráfordítással.
A képsor vandálkodással kezdődik, mert a cserépkályha kényszerbontása után a falnyílásban megadtuk az esélyt egy leburkolt talapzaton a mi fazabáló kis öntvényünknek, a remény hal meg utoljára alapon. Meghalt – legalábbis fazabáló ügyben. Aranykezű gazduram elérkezettnek látta az időt, hogy megint elsajátítson egy szakmát. Tervezgetett, rajzolgatott, videókat nézett, vakargatta a fejét, aztán elkezdte szétverni az alig egy éve leburkolt cserépkályha alapot. A folytatásról meséljenek a képek. Még nincs lepucolva teljesen, de egy ígéretes szárító próbafűtés már megvolt, ami egyelőre annyit jelent, hogy a füst a megfelelő irányba megy. 🙂 További tapasztalatokról később…
