Bénázásaink mostanában szembetűnőek. Alaposan benéztük plö a tökszedés alkalmas időpontját, aztán meg a Jóska-Szaffi szőrhullatását kezeltem félre erősen (nem részletezem, mert még valaki rám szabadítja az állatvédőket, pedig már remekül van a cicmarek). Ám ez semmi. A baromfiékkal cudar szerencsétlenek vagyunk. A legtöbb kiscsirkét a Köcsög Héja vitte el, aki hozzánk járt reggelizni, de volt nagy fejetlenség is a görény miatt, és vérehulló kórság a menyét jóvoltából. Az idén kikelt harminc-egynéhány csibéből alig néhány érte meg a kamaszkort. Ráadásul a héja az a kékes árnyalatú, rendkívül ritka fajta, amit még zavarni sem szabad. Próbáltunk CD-ket lógatni a diófára, két napig távol is tartotta őkelmét a becsillanás. De aztán uncsi lett neki – vagy talán már meghallgatta mindet -, így visszakapcsolt csibeirtó üzemmódba.
A pontot az I-re mégis Liza tette fel. A hálátlan céda. Az angyalarcú, mindig mosolygós kis hófehérke.
Liza kacsa ugyanis egy szép napon rájött, hogy ő tud repülni. Addig a szép napig eltotyorásztak Gerzsonnal összvissz két négyzetméteren… nem is értettük, hogy ez miféle némakacsáskodás egy helyben. De Liza egyszer csak felszállt, és átment a másik területünkre. Tátott szájjal néztük őt a magasban, de még ezt követően is egyre csak halogattuk a szárnytollak levágását. Kár volt. Liza egyik éjjel érzékeny búcsút vett hites férjétől (aha, bisztosss), és reggelre volt-nincs kacsamama.
Nem volt idő sokáig keresgélni, mert indulni kellett Erdősmárokra, ahol várt bennünket Rozi. Róla viszont inkább később, mert még ismerkedési fázisban vagyunk. Hogy lesz ebből a kelekótya kiskutyából felelősségteljes terelő mudi??? Csak reménykedünk.
